Mikor egy-egy rossz időszakon megy keresztül valaki, akkor mindig akad olyan idézet, vagy mondat, mely megérinti és segít neki, hogy könnyebben vészelje át ezeket a napokat. Lehet ez egy szülőtől, nagyszülőtől átvett tanítás, mely akár az egész családon belül szállóigévé vált. Nekem is vannak ilyen mondataim, mégis egy idézet volt az, ami megadta nekem azt a lehetőséget, hogy újra visszatérjek a magam zárt világából a valóságba.
Egyetlen pillanatig sem kellett gondolkodnom, hogy vajon mi is az én kedvenc idézetem. Az sem lesz meglepő, hogy ez egy könyvből származik, ami nem más, mint Federica Bosco: Szerelmem egy angyal trilógiája. Ez, mint kiderült, egy három részes sorozat, melynek a második részében szerepel ez az idézet és középpontban a gyász és annak feldolgozása áll.
Nem engedett el
Pontosan emlékszem arra a mozzanatra, amikor ezt az egy sort olvastam. Megálltam. Aztán újra olvastam. Megálltam. Majd még egyszer elolvastam. Letettem a könyvemet, fogtam egy tollat, meg egy papírt és feljegyeztem. Aztán újra a kezembe vettem a könyvet, gondolatban végig futtattam az eseményeket, pontosan ugyanúgy, mint ahogyan azt a főszereplő, fiatal lány is tette. Majd arra eszméltem fel, hogy már a saját életemet elemzem.
„Nem sértődött volna meg az a fájdalom,
ha a jövőm érdekében egy kicsit elhanyagolom.”
Pár hónap múlva kialakult a pánikbetegségem fizikai tünete és én teljesen magamba zuhantam. Aztán egy alkalommal, ahogyan pakolásztam az asztalon, a kezembe akadt ez a papír, rajta az idézettel. Leültem és ismét elgondolkodtam azon, hogy mi is zajlik bennem. Most tényleg én is azt teszem, mint a könyvben a főszereplő? Tényleg hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a káosz? És ott, akkor eldöntöttem, hogy amikor csak tehetem, ezt fogom magamnak mondani.
Mosolytalan életembe pedig ezáltal belekerült egy-egy mosoly. Nem sok, és alig észrevehető, de nagyon keményen küzdöttem, hogy tudjak mosolyogni. Hogy félretegyem legalább egy-két pillanatra azt a sok fájdalmat, amivel nem tudok mit kezdeni. Mintha kétfelé szakadtam volna. Az egyik felem mosolyogni akart, a másik meg húzta vissza.
Már én sem engedem el
Kitartottam. Mantrámmá vált ez az egy sor. Később csináltattam egy könyves bögrét magamnak és ráírattam ezt az egy sort. A mai napig ebből kávézom (tejeskávézom) reggelente. Számomra bebizonyosodott, hogy a könyvek tényleg tudnak gyógyítani és tanítani. Hogy értéket adnak. Nekem pedig ez az egy sor, ez az egy, gyönyörű idézet adott erőt a mindennapokban, amelyért mindig visszanyúlok.
Mert mi is történik akkor, ha merünk mosolyogni, vidámnak lenni, a fájdalmaink ellenére? Egy biztos. Hogy valóban nem fog megsértődni. A jövőnk érdekében tényleg félretehetjük, legalább annyi időre, hogy ismét erőre kapjunk. Ha pedig ez már megtörtént, akkor már úgysem akarunk visszatérni, abba a bizonyos sötétségbe. Először csak rövid, észrevehetetlen pillanatokra, később pedig egyre hosszabb percekre, órákra, napokra szabadulunk ki a tehetetlenség érzéséből, ami a szorongásunkat okozza. Most számodra is elérhetővé vált, használd bátran, bármikor.
Neked is van kedvenc idézeted? Vagy olyan mondatod, amelyből tudsz táplálkozni a mindennapok terhe alatt?
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
Kápek: Pixabay
#bloggerképző
