Csak vártam, hogy az a rohadt telefon megcsörrenjen, és dühös voltam azokra, akik lehetővé tették a mobiltelefonok korát, miközben hálás is voltam mindezért. Lassan kimerítem az összes figyelemelterelési technika tárházát, már nem tud lekötni semmi. A telefon pedig csak hallgat. Aztán rájövök, hogy már nem is érdekel, hogy hallgat. Sőt! Most már nem is akarom, hogy megszólaljon. Úgyis mindig rosszkor csörög. Mosogatás közben, szatyrokkal a kezemben, legutóbb pedig épp a mellékhelység használata közben szólalt meg. Aztán jön a váltás, mégis csak jó lenne, ha megszólalna. Szól is, csak épp a másik. A vezetékes. Rokon hív. Örülök neki, hosszan beszélgetünk. Aztán elbúcsúzunk és a telefon újra néma marad. Nézem a másikat, semmi. De mégis. Jön egy jelzés, valaki írt. Aztán újra, de már hívnak rajta. Újabb beszélgetésbe bonyolódom vele is. Rájövök, hogy akinek fontos vagyok, az keres. Aki pedig nem, arra nem kell várni. További értesítések jönnek, de már nem foglalkozom velük. Már nem érdekel. Ki is kapcsolom a készüléket, és ezzel a gombnyomással meg is szűnik minden problémám. Már nincs várakozás, már nincsenek gondolatok, csak én vagyok. Én és a csend, melyet olyan nagyon szeretek. Behunyom a szemem, és átadom magam ennek a csendnek. A csend pedig elvisz magával oda, ahol hiába cseng a telefon, senki sem veszi fel. Így járt, én győztem.
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
#blog #blogger #telefon #várakozás
