A félelemnek két típusa van. Az első esetben olyan dologtól félünk, amelyet már ismerünk vagy már megtapasztaltunk. A másik esetben pedig az ismeretlentől félünk. Mind két esetben társulni fog a szorongás is. Félhetünk olyan dologtól, amit már megismertünk, megtörtént velünk, esetleg ismerősünkkel, netán valaki mesélte, hogy az ő ismerőse hogy járt.
Ez lehet egy olyan eset, ami még gyermekkorodban történt, mondjuk biciklizés tanulása során leestél a bicikliről vagy nagyot estél vele, így már a félelem visszatarthat attól, hogy újra felülj rá. Esetleg megtámadott egy kutya vagy egy időre beragadtál a liftbe vagy más helyiségbe, felbukkan a szorongás.
A szorongás pedig annyira frusztrálttá tehet egy idő után, hogy már előre elképzeled magadnak az eseményeket, természetesen negatív formában. Csak a rossz végkimenetelt látod és sok esetben lehetetlen meggyőzni az ellenkezőjéről. A te gondolataid már tudják, hogy mi fog történni. Pedig még nem is csináltál semmit. Hogy miért van ez? Mert beragadt az az érzelem, amit a megtörtént trauma esetén átéltél. Nálam a vonatozás is váltott ki ilyen félelmet, ezt pedig sokan nem értették.
Van olyan szorongás, ami ellen kérhetünk segítséget, csak a félelem marad
Gyermekkoromban volt kutyám, szeretem őket. Viszont már felnőttként megtámadott egy, mikor egyedül voltam, szerencsére nem történt komolyabb baj, de a nadrágom szárát kétszer is megrángatta. Munkából igyekeztem haza, másnap viszont újra ott kellett elmennem, ahol történt a baj. Megkértem egy olyan embert, aki minden reggel szintén arra ment, hogy nem tarthatnék-e vele, mert egyedül félek. Ő pedig szívesen segített. Aztán másnap szintén. Idegen embert megkérdezni? Hát, a kutyától jobban féltem, mint attól, hogy egy idegenre bízom magam.
Azóta tartok a kutyáktól, némelyektől kifejezetten félek. Ehhez még társul plusz ismert információ, hiszen sok kutyatámadásról hallottam már. Ennek ellenére most is van kutyám. Szóval kutyatartóként félek a kutyáktól. Érdekes, nem? Őt ismerem, tudom, hogy milyen, ezért nem is félek tőle, míg a másik kutyát nem tudom, hogy milyen, így a félelem, mint érzés előtérbe helyeződik. Természetesen ki lehet alakítani a másik kutyával is baráti kapcsolatot, de meg kell tenni hozzá bizonyos lépéseket, közeledni kell hozzá.
Gyakorlatilag szembenézel a félelmeddel. Sokszor találkoztam azzal a tanáccsal, hogy nézz szembe magaddal. Nézz szembe a félelmeiddel. Valóban ezt kell tenni, szembenézni a bennünk tomboló érzésekkel. De egy szorongó embernek ezt mondani, olyan, mintha a fallal beszélgetnének. Itt jön a képbe, az a bizonyos kulcs. Ha nincs a kezedben a megoldás kulcsa, ha nem adnak valamilyen instrukciót arra vonatkozólag, hogyan csináld, akkor megette a fene az egészet. Jó a tanács, csak nem foglal magába semmit számodra.
Nem csak téged tart fogva a félelem és a szorongás
Hiszen pont ezért vagy most itt, pont ezért tart az életed ebben a félelmekkel teli, szorongó állapotban, mert eddig sem tudtad, hogyan csináld. Lehetett akár teljesen normális a gyermekkorod, ha a traumák feldolgozására sosem kaptál olyan információt, útmutatást, ami segített volna máshogyan élni meg ezeket a helyzeteket. Vagy azért, mert nem is látták, hogy mi zajlik benned, vagy, mert sosem beszéltél róla senkinek, hogy magadban mélyen, mi az, ami annyira zavar és frusztrál.
Rengeteg olyan embert ismerek, akár személyesen, akár csak a nagyvilágból, akik hatalmas sikereket értek el, de nem tudnak megküzdeni a bennük tomboló érzésekkel. Fogalmuk sincs, hogyan kezeljék őket. Kívülről te csak azt látod, hogy milyen szuper neki, mennyi mindent elért, milyen sokan szeretik, mennyi barátja van. Arról viszont fogalmad sincs, hogy lelkileg miken megy keresztül, egészen addig, míg nem beszélgetsz vele, vagy nem látsz egy olyan riportot, ahol elmondja, hogy hogyan érzi magát, mivel küzd.
A félelemmel és a szorongással pedig tényleg sokan küzdenek, de mindenkinél más szinten van ez jelen. Nem minden félelem és szorongás fog kialakítani pánikrohamokat, hiszen ezek intenzitása több fokozatra bontható. De jelen vannak az életünkben és csak rajtunk múlik, hogy ezt mennyire engedjük elhatalmasodni felettünk. Ha pedig nem vagy elég ellenálló, akkor letarol és nem hagy maga után semmit.
Van egy félelmed, de baráti tanácsra jöhet a szorongás is
Volt, hogy fültanúja lettem egy beszélgetésnek 3-4 ember között, ahol mindenki a saját nyomoráról beszélt, tették ezt olyan szinten, hogy még jobban lehúzták egymást, a folyton helyeselő válaszokkal. Ez aztán a támogatás. Ott álltam és kettészakadtam. Az egyik felem maradt volna segíteni, belefolyt volna a beszélgetésbe, a másik felem pedig menekülni akart, mielőtt lehúznak magukkal abba mélységbe, ahonnan én már kievickéltem. Ez amúgy sem egy olyan feladat, amit 3 perc alatt meg lehet oldani.
Barátokkal egymás közt megbeszélni a problémákat lehet, de nem biztos, hogy olyan tanácsot fogsz kapni, amivel tudsz is kezdeni valamit. Hogy miért? Mert barátok vagytok, és nem elfogulatlanul látja kívülről azt, ami veled történik. Ha például elhagyott a párod, akkor ilyeneket fog mondani. Engedd el! Szard le! (Bocs a kifejezésért, de tényleg mondanak ilyet az emberek) Ne foglalkozz vele, nem érdemli meg! Hagyd a francba, majd jön másik!
A kedvencem az összes közül pedig ez. Öltözz ki, menj el fodrászhoz, fesd ki magad, hadd lássa, mit veszített! Te pedig megteszed, de belül ugyanolyan vacakul érzed magad. Még véletlenül sem segített semmit azokon az érzéseken, amik belül feszítenek. Ráadásul még kaptál pluszban egy negatív megnyilvánulást, hogy ezek szerint gázul nézel ki. Ennek hatására, pedig nem hogy feldolgozni nem tudod, ami történt veled, de még lejjebb is kerülsz a sötétségbe.
Nem kell szégyenkezned!
Idegenekkel viszont nem kívánjuk megosztani azt, ami történt velünk, hiszen nem tartozik rá, különben is szégyelljük magunkat. Hát mekkora szégyen már, hogy elhagytak! Képzeld, nem az és nem te vagy az egyetlen, akivel ez megtörtént. Tudom, ez rajtad nem segít ilyenkor, de legalább nem is húzz mélyebbre. Ennyi a különbség. És ugye, hogy sokkal jobban hangzik, mint az előbbi pár mondat?
Amikor valami rossz dolog történik velünk, akkor kiélezetten csak azt látjuk, hogy bezzeg a másiknak milyen jó. Milyen sikeres, milyen boldog, milyen vidám, tök klassz az élete. Én meg itt vagyok sikertelenül, egyedül, vacak az életem, semmire sem vagyok jó, semmit sem csinálok jól. Biztos, hogy így van ez? Szinte tuti biztos, hogy ha alaposan körbenézel, akkor találsz olyan embereket, akik még sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint te. Meg kell látnod azt a fajta hozzáállást a problémádhoz, amitől nem kisebbnek, hanem előnyösebb helyzetben lévőnek érzed magad másokhoz képest.
Mert alapvető probléma, hogy folyton másokhoz hasonlítjuk magunkat, viszont amíg nem jutunk el arra a szintre, hogy ne így tegyünk, akkor legalább ne felfele nézzünk, hanem lefele. Igaz nem hangzik túl jól ez abban az értelemben, hogy egy másik ember negatív élethelyzetét használjuk fel arra, hogy jobban érezzük magunkat, de ez amolyan szükséges rossz. Viszont ebből kiindulva, lehet, hogy pont te fogsz segíteni neki. Miért? Mert te jobb pozícióban vagy, mint ő.
A pánikbetegség közepén egy válóper
Amikor a második válóperemre készültem, akkor nekem is jött a jó tanács, hogy öltözzem ki, legyek nagyon csinos. Persze néztem ruhákat és jó ötletnek gondoltam, de sokkal nagyobb volt bennem a félelem és a szorongás, hogy milyen lesz találkozni vele. Olyannyira, hogy megbeszéltem a pszichiáteremmel, szeretnék egy olyan papírt, amit benyújthatok a bíróságra, annak igazolására, hogy a pánikbetegségemre hivatkozva, ne kelljen megjelennem a tárgyaláson. Megkérdezte, hogy miért?
Úgy éreztem, hogy én ezt a lépést nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá, hogy találkozzam vele abban az állapotban. Hogy azt lássam, ő milyen fantasztikusan érzi magát, míg én pszichiáterhez járok, darabjaimban vagyok, és alig létezem. Megkaptam az igazolást, a doktornő is úgy látta, hogy nem vagyok rá készen. De maradt még nagyjából 3 hetem, hogy másképp döntsek és én meg is tettem.
A lényeg, hogy teljesen jól sült el a dolog, mert valami hihetetlen erővel sikerült úgy végigcsinálnom a válópert, hogy még én éreztem magam az abszolút győztesnek. És igen, láttam rajta azt, hogy most ő érzi magát rosszabbul. Nem öltöztem nagyon ki, csak amennyire egy tárgyalás megköveteli, de már ez is több volt, mert megjegyezte.
A három hét alatt pedig hihetetlen energiával vérteztem fel magam annak érdekében, hogy ott legyek, belenézzek a szemébe és tudassam vele, kijöttem a mélységből, ahol hagyott és nincs már rám olyan hatással, mint ahogyan azelőtt. A végén pedig minden jót kívántunk egymásnak, majd hátat fordítva, vissza se néztem. De ha látta volna az arcomat, akkor azt látta volna, hogy fülig ér a szám. Igen, ezt is megcsináltam.
Senki sem tudta, hogy elmegyek a tárgyalásra, a munkahelyemen csak annyit mondtam, hogy aznap később fogok beérni. Még a lányom is csak aznap reggel tudta meg, mikor megkérdezte, hogy miért nem mentem még el dolgozni. Mikor pedig beértem és elmeséltem, hogy hol voltam, meglepődött mindenki és gratulált.
A cselekvés segít
A félelem és a szorongás leküzdése ellen csak a cselekvés válik be. Cselekedni kell. Iszonyatosan nehéz, de kivitelezhető. A fizikai tünetek ellen már megtanultál védekezni, remélem már elég alaposan elsajátítottad a helyes légzés technikáját. Használd! Szükséged lesz rá, mikor cselekedni akarsz. Az első lépések nehezek csak. De, hogy tanulna meg egy gyermek járni, ha az első elesése után feladná? Ugye, hogy nem teszi? Feláll újra, meg újra és egyre magabiztosabb lesz. Így lesz nálad is. Egyre magabiztosabb leszel, ezek a sikerek pedig meghozzák a gyógyulás sikereit. Gyerünk, szabadulj ki te is a pánikrohamok sokaságából! Ha kérdésed van, írj bátran!
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
Képek: Pixabay és saját fotó
#blog #blogger #félelem #szorongás #cselekvés #önbizalom #gyógyulás
