Bevásárló listával a kezemben állok a zöldséges stand előtt. Szememet végigfuttatom a kínálaton. Gyönyörű az áru és fantasztikus színkavalkád tárul elém, már nem is érdekel a lista. A szemeimmel már be is vásároltam. Aztán elindulnak a kezeim és én elkezdem megpakolni a kosaram. Kerül bele abból a nagyon szép krumpliból, veszek mellé vöröshagymát is, hisz az mindig kell. Egy zeller, egy karalábé, sárgarépából egy egész csokorra való, pár szál fehér répa, petrezselyemzöld. Már látom, hogy fantasztikus leves lesz belőlük. Paprika, ebből veszek többfélét, mert színekkel teli salátát is készítek. Megyek tovább a paradicsomokhoz. Na, lássuk csak! Koktélparadicsom biztos kell, az nagyon finom és most gyönyörű, szép piros. Veszek a simából is, már érzem az ízét a számban. Szendvics mellé isteni lesz. Ó! Van itt újhagyma is, ebből is kell két csomag, a paradicsom mellé. Saláta! Hát persze, hogy az is kell. Érzem, hogy még ropogós a levele. Uborka. Egy jó kis tzatziki. Karfiol. Szép fehér. Kell! Kosárban landol ez is. Gyümölcsök! Banánt is egy fürtöt veszek, mellé egy pár szem alma. Nézem a kosaram, már látom, hogy súlya lesz a szatyromnak. Le is mondok gyorsan a többi dologról, elindulok a kasszához. Ja, nem! Kell még csirkemell. Gyorsan megveszem azt is. Ó, a felvágott, majdnem elfelejtettem. Vaj! Sajt! Na, jó! Irány a kassza. Fú! Kenyér! Ajjaj! Miért is jöttem egyedül? Lassan sorra kerülök a pénztárnál. Viszek egy rágót a csajszinak, had örüljön. Ó, van ilyen csoki? Oké, ezen már nem múlik. Hogy fog örülni! Fizetek. De hisz alig vettem valamit! Mi a fene került ennyibe? Nézem a blokkot, pedig ez annyi. Bepakolok a szatyrokba, megemelem. Hú, de nehéz. Hol a kocsim? Ja, hogy nem azzal jöttem, nem akartam sok mindent venni. Klassz! Visszatolom a bevásárlókocsit a helyére, elindulok haza. Arcomon a kín, rohadt nehezek a szatyrok. Ráadásul biztos mindenki engem néz, hogy majd meg szakadok. Le kéne tenni őket, de az meg tök ciki. Így aztán hősiesen cipelem addig míg már nem lát senki. Lerakom őket. Basszus, de nehezek! Új levegő, viszem őket tovább. Most már gyorsabban is megyek, minél többet haladjak, mire újra leteszem őket. Ja, hogy most még fel is kell vinni? Négy emelet? Hajrá Ági, menni fog ez! Csak juss túl a kapukon! Kulcs, szatyrok, szatyrok, kulcs. Nyílj már ki! Lépcsők! Szuper! Két emelet egyben. Hú, de ügyes vagyok! Pihi! Még egy emelet. Pihi. Utolsó emelet, ajtóig el. Kulcs. Szatyrok. Kutya. Emike várj egy kicsit! Menj beljebb! Engedj már be! Szinte ledobom a szatyrokat, kapkodom a levegőt, becsukom az ajtót, a kutyában meg majd hasra esem. Értem én, hogy örülsz, de el kell terülnöm valahol, mert nincs levegőm. Oké, most már jöhetsz. Ki kell pakolni? Hát, jó. Szedegtem kifele a sok mindent, arcomon már mosollyal, hogy milyen szép dolgokat vettem. Feltöltöm a hűtőt és gyönyörködöm a látványban. Hol van már a szenvedés, ahogy ezek haza kerültek?! Jaj, a meglepi! Gyorsan beviszem a csajszi szobájába. Le ne maradjak az arcáról, mikor meglátja. Már csenget is, hogy hazaért. Nyitom az ajtót neki, a kutya is őrűlten boldog. Végre meglátom én is, arcomon a mosoly, mely mögött megbújik a meglepi okozta öröm. Köszönök neki és epedve várom, mikor jut be a szobába. Emike menj már egy kicsit arrébb. Végre bement. Igen! És akkor meglátom azt a hatalmas mosolyt az arcán, mely feledteti velem a cipekedés minden baját. A jutalmam pedig egy jó nagy ölelés. Megérte!
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
#blog #blogger #vásárlás #ölelés #meglepetés
