Jó reggelt! – ébresztem a lányomat, hajnalok hajnalán. 6:00-ra lehet vinni a gyermekeket az óvodába, szóval nagyon kell sietnem, mert 6:45-re be kell érnem a munkahelyemre. Már ébredezik, adok neki pár percet, aztán mosakodás után kezdem öltöztetni. Most még az is nehezíti az időbeosztást, hogy tél van, így mindenféle vastag ruhadarabot kell ráadnom. Én már rég elkészültem, csak cipő és kabát kell. Hála a rutinnak, és annak, hogy hozzá van szokva a korai keléshez, nem okoz gondot a gyors elkészülés. Szerencsém van ezzel a kislánnyal, úgy érzem, sokkal könnyebb vele az életem, mint némelyik szülőnek. Szófogadó, így az esti lefekvés is könnyen megy, 20:00-kor már alvás van. Általában jó kedve van, most is mosolyog, játékosan, de gyorsan készülünk. Nincs panasz, hogy milyen ruhát akar felvenni. Készen vagyunk, felkapom a cipőmet és a kabátom, ráadom az övét is, és már lépünk is ki az ajtón. Kicsit sietnünk kell, ezért felkapom az ölembe, és amíg bírom, gyorsabb léptekkel haladunk az ovi felé. Szerencsére nincs messze. Megérkezünk, de a kapu még zárva van. Most érkezik a másik irányból az első ember, aki nyitja a kaput, hamar be is jutunk. Nézem az órát, el fog menni a buszom. Megyünk fel a lépcsőn, de már jön is utánunk az első óvó néni, nagyon kedves, átveszi tőlem a gyermekem és közli, hogy menjek csak nyugodtan, majd ő átöltözteti. Hálás vagyok ezért a gesztusért, mostanra már minden óvó néni tudja, hogy rohannom kell reggelente. És én szó szerint rohanok. Kilépve az óvoda kapuján, látom, hogy most megy be a busz a végállomásra, de ott már nem fogom elérni, így nyakamba veszem a lábam és amilyen gyorsan csak tudok, futok a következő megállóhoz. Alig kapok levegőt, pedig gyakorlatilag mindennap futok a buszokhoz. Elérem. Lihegve keresek valami helyet, aztán előveszem az e-bookomat és olvasok. Lassan beér a busz a másik végállomására, de már látom, hogy megint szaladnom kell. Ó, de egészen sokat kell futnom. Ha ezt az átszállást lekésem, akkor elkésem a munkahelyemről is. Kiindult a másik buszom a végállomásról, de tudván, hogy van két lámpája, ha szerencsém van, mind a kettő piros lesz neki, így én versenyfutókat megszégyenítő sebességgel rohanok a következő megállóhoz, ami olyan 6-700 méterre lehet. Úgy látom, tényleg el fogom érni, mert nagy örömömre egy kukásautó tartja fel a forgalmat. Éljen! Befutok a megállóba, és nagy büszkeséggel tölt el, hogy én értem ide hamarabb. Igaz, most már nagyon zihálok, de már végre megnyugodhatok, hogy beérek időben és nem lesz probléma abból, hogy elkéstem. Mióta ketten maradtunk, minden reggel ez a menet. Fárasztó. Csak arra tudok gondolni, hogy a délután mindig sokkal nyugisabb. Akkor ráérünk bandukolni hazafele és csacsogni arról, hogy milyen sok érdekes dolog történt az oviban aznap, miközben egy időre feledésbe merül a reggeli rohanás.
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
#blog #blogger #reggel #rohanás #óvoda
